kapcsolat   hellofured@yahoo.com - 30 403 4066 

adatvédelem  

  • White Facebook Icon
  • White Instagram Icon
  • White LinkedIn Icon

"Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj..."

2017/04/19

Néha csendre vágyik az ember. Arra, hogy elmenekülhessen a város zaja, a saját fejének kattogása vagy a napi gondok elől.

Vannak, akik hosszú napokat és akár heteket is eltöltenek egy ilyen "kivezető" úton, ahogy pár éve én is tettem a Caminon, Spanyolországban; és vannak, akik nem mennek messzire, csak éppen annyira távolodnak el, hogy egy mély levegővételtől eléggé kitisztuljon, felfrissüljön a fejük a folytatáshoz.

Azt hiszem, hálás lehetek, hogy olyan helyen lakom, ahol pár perc alatt magam mögött hagyhatom a zakatolást és máris a "zöldbe" érkezem. Talán mi, akik itt lakunk Füreden, nem is érezzük igazán, hogy mennyire kivételes helyzetben vagyunk (még). Habár nem szeretem, megértem, hogy miért "támadják be" annyian Füredet és a környéket hétvégente: a betondzsungel és aszfaltrengeteg után felüdítő egy szelet nyugalmat kapni.

 

Hétfőn, becsülettel megvárva a locsolókat (és túlélve a szódás frissítőket), csak délután vettem a nyakamba a várost titkos tettestársammal. "A kereszt" felé vettük az irányt és jó nagy kerülővel - hogy megnézhessük hány utca váltott arcot és színt a legújabb építkezéseknek köszönhetően- felmásztunk a Tamás-hegyre. 

 

Amíg sétáltunk és sok átplasztikázott utcán átbaktattunk, felidéztünk néhány gyerekkori szánkózást, amikről például a Tamási Áron utca aszfaltja sokat tudna mesélni. Szinte magunk előtt láttuk a fák tetejére épített bunkikat és a morcos anya-arcokat, akik azon mérgelődtek, hogy egy-egy illatos nyári estén az Istenért sem bírtak minket felterelni az udvarról. Őszinte leszek, egyre jobban hiányoznak azok a "sebhely-gyűjtős" nyarak és mindig kicsit sír a lelkem, mikor egy-egy régi rejtekadó kert és udvar eltűnik... Jó, jó, tudom, haladni kell a korral, mindig jön valami új, de szerintem azt sem tudjuk, hogy mekkora kincseket dobálunk el, mikor egy-egy újabb társasházért fél domboldalakat áldozunk fel. 

 

No, az Aranyember kitáblázott útján haladva - köszönet a Nők a Balatonért Egyesület balatonfüredi csoportjának- felértünk a kereszthez és két dolog tudatosult bennem hirtelen.

 

1) Jó lesz, ha a következő blogomban például a füredi edzőtermeket térképezem fel, és ha már ott vagyok, edzek is, mert biza ez a kis lépcsőzés felfelé csöppet megemelte a pulzusszámomat.

 

2) Azt a csodás látványt, ami elém tárult, az én igen okos telefonom fényképezőjével egészen biztosan nem fogom tudni visszaadni. Még jó, hogy az ember lányának vannak olyan kedves (és nem mellesleg kiváló fotós) ismerősei, mint Vörös Ákos. Ezért aztán az ő képeivel próbálom megmutatni, hogy mi tárul azok szeme elé, akik felkaptatnak a domboldalra. (Ezúton köszönöm mégegyszer, Ákos!) Annak ellenére is lélegzetelállító a látvány, hogy lassan az egy főre jutó daruk számában világelsők leszünk. A hol kéken, hol zölden, hol türkiz színben tündöklő Balaton sok mindenért kárpótol.

Jó egy kicsit leülni a padra és erőgyűjtés után tovább túrázni a kilátó, majd a Koloska felé, mert ahogy egyre inkább haladunk az erdő szíve felé, mind jobban átjár az az érzés, hogy csoda részese vagyok. Már értem Helmeczi Zsuzsit, aki öröm-edzésnek nevezte el az itt tartott edzéseit.

 

Csak akkor szomorodom el mindig, amikor azt látom, hogy helyenként a fák tövében sörösdoboz-virágok és nylon zacskó-bokrok nőnek. De nem félek, mert tudom, hogy sokan vannak még rajtam kívül, akik szeretik annyira ezt a kis várost, hogy vigyáznak rá és megpróbálják megóvni a kincseit, amíg lehet.

 

 

Share on Facebook
Please reload

This site was designed with the
.com
website builder. Create your website today.
Start Now